Ebben a cikkben elsősorban nem a hibákra térnék ki, mert ezt mások már megtették, inkább azoknak megoldására. Felvázolom a problémákat, de nagyobb hangsúlyt fektetek mostani cikkemben a kiküszöbölésre. Jó olvasást! 

A leggyakoribb, és egyik legnagyobb hiba az írók körében a szóismétlés. Könnyen teszi élvezhetetlenné a fogalmazást, és sokszor lapos szókincsre utal. Ebbe a hibába Én magam is gyakran beleesek, de igyekszem kikerülni azzal, hogy sokat olvasok. Az olvasás hatására bővül a szókincs, sokkal több kifejezést ismerünk meg vele, amik közül válogathatunk alkotás közben. A fejlődés természetesen nem egy könyv kiolvasása után fog jelentkezni, de nagyon megéri, és olvasmányaink bújása közben még jól is szórakozhatunk. A szóismétlés ellen az is jót tehet, ha felkérünk egy bétát, aki ezeket kiszűri, esetleg segít kijavítani, és fejlődni.

Nagyon zavaró tud lenni, ha valaki látványos, alapvető helyesírási hibákkal ír tele egy blogot. A paródiablogok ezt is kifigurázzák, sok esetben nem túl humoros módon. A helyesírásban is sokat segíthetnek a könyvek, illetve egy béta. Ezek mellett a Word, és a Blogspot helyesírás-javító funkciója is korrigálhatja az írásainkat.

A helytelen, felszínes, vagy ezzel ellentétben a túl csicsás fogalmazásmód is olvashatatlanná teheti a blogunkat. Megint csak olvasás, olvasás és olvasás. Valamint ahhoz, hogy ne csicsázzunk túl egy-egy jelenetet, hozzájárulhat, ha éppen nem a leghevesebb érzelmeink között ülünk le a gép elé. Természetesen minden hiba kijavításához hasznos lehet, ha másnap, tiszta fejjel újra átolvassuk amit alkottunk, és a bétán véleményét is kikérjük a dologról.

Nagyon lényegesnek tartom egy blognál, hogy ne csak ömlengés legyen. Az érzelmek féktelen kiélése. Meglátszik egy blogon, ha nincs komolyan véve, hanem csak szeretet, utálat, vagy éppen pillanatnyi gondolatok vannak kiírva egy ideges elméből a netre. Ez a leggyakrabban a fanfictionöknél észrevehető, és nagyon unalmassá, átélhetetlenné tudják tenni a fejezeteket. Az érzelmek kiadására inkább egy személyes, naplószerű blogban van hely.

A fejlődéshez hozzájárul, ha figyelünk a reakciókra. Ha tízből kilenc ember azt írja nekünk vissza kommentben, illetve chaten, hogy borzalmas, amit csinálunk, akkor (ha kulturált) érdemes adni a szavukra. Persze nem szabad átesni a ló túlsó oldalára: Figyeljük, fogadjuk a reakciókat, de ne másoknak írjunk, illetve ne úgy, ahogy azt mások akarják.

Gyakran szoktam gyakorlott kirtikaírókat felkeresni, ha őszinte véleményre van szükségem, elfogultság nélkül. Vannak igazán tehetséges bloggerek és bloggerinák ebben az ágazatban, és sokszor nagyon hasznos dolgokat tudnak mondani a kinézettel, illetve magával az írással kapcsolatban. Ehhez persze nagyon fontos, hogy jól fogadjuk a kritikát, és ne csak megsértődjünk az olvasásuk közben. Fejlődni nem szégyen, elutasítani és menni a saját fejünk után annál inkább. Senki sem profiként kezdi, ezt észben kell tartani!

Remélem segíthettem, köszönöm, hogy végigolvastad!
Sikeres fejlődést kívánok,
QuinnLinette

Ezen a héten egy számomra nagyon érdekes témával fogok foglalkozni a cikk keretein belül, ami nem más, mint a kritikaírás. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell, hogy valljam: nekem is volt egy ezzel foglalkozó blogom annak idején. Ott is publikálásra került egy hasonló bejegyzés, bár az meglehetősen dühös hangvételű volt. Most megpróbálom visszafogni az indulataimat, és kevésbé idegbetegen püfölni a billentyűzetet. Remélhetőleg sikerrel járok, és nem bántok meg senkit. 

Bevezetésképp úgy gondoltam, hogy beszélek egy kicsit a kritikaírók belső hajtóerejéről, ami ugyan mindenkinél más, de nagy általánosságban azért el lehet mondani egy-két dolgot, ami jellemző. Az első – és talán legnagyobb – probléma az, hogy rengetegen csak azért kezdenek bele ebbe az egészbe, mert felkapott, és ettől látogatottabb lesz az oldaluk, nem pedig azért, mert ténylegesen tanácsokat szeretnének adni, mint hozzáértők. Ebben az a különösen zavaró, hogy nagyon sokan nem is konyítanak magához az íráshoz, csak felületesen, így pedig nem lehet építő jellegű kritikát írni, maximum annyit, hogy „nekem ez tetszik, ez meg nem”. Kérdem én: kinek jó ez? 

Milliónyi olyan blogot láttam, ahol összekapartak egy háromsoros szösszenetet kritika néven, amiből persze senki nem tanult semmit. Leírták, hogy ez nem jó, meg az nem jó, de azt már nem, hogy szerintük ezt hogyan lehetne kijavítani, és azt hiszem, itt a bibi. Egy kritikának pontosan az a lényege, hogy az alany tanuljon belőle, és ezáltal jobbá váljon az adott dologban. Legalábbis ez lenne a fontos. Ezzel szemben az egész kezd átmenni egyfajta kölcsönös hirdetésbe. A kritikus az egekbe dicséri, vagy éppen lehúzza az adott oldalt (átmenet általában nincs), így mindenképpen látogatni fogják, az alany pedig kiteszi a véleményt a blogjára, így az egész visszafelé is működik. Elismerem, nyilván sokkal hatásosabb, mint csak úgy kirakni cserének valakit, de ez akkor sem mentség. 

Ha még kulturáltan lennének megfogalmazva ezek a vélemények, és nem lennének tele temérdek szóismétléssel, helyesírási hibával és tőmondattal, talán még rá is bólintanék, hogy oké, ez így elmegy. De sajnos ez nem így van, és ez dühít a legjobban. Tudjátok, egy kicsit olyan ez, mint mikor a hülye okoskodik. Oké-oké, ez durva példa, de így lehet a legjobban megfogalmazni. Én őszintén nem értem, hogy aki nem képes egy mondatot leírni hiba nélkül, annak hogyan van egyáltalán bátorsága a másik helyesírásába belekötni. Nyilvánvalóan mindig van rosszabb, de mégis mennyire hiteltelennek tűnik, mikor valami ilyesmit lát az ember: 

„Nagyon teccik az alapstory de a hejesirásodon javithatnál.”

Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy ezt mégis hogy gondolják a kedves kritikaírók. Valószínűleg ezek az emberek egyszerűen csak nincsenek tisztában a saját képességeikkel, és sokkal többnek képzelik magukat, mint amik valójában. Ebből viszont az származik, hogy nem egy olyan kritika születik, ami pusztán abból áll, hogy szapulják az írót vagy a művet, esetleg mindkettőt, mert valami nem tetszik nekik. Igen, van akinek nincs kifejezetten tehetsége az íráshoz, vannak katasztrofális történetek, katasztrofális helyesírással, de nem ez a megoldás. Mindenkinek el kell kezdenie valahol, és ha a legalsó szintről indul, akkor nincs mit tenni. Általában már az elején meglátszik, hogy valakinek van-e érzéke a fogalmazáshoz, és nagyjából ki lehet szűrni, érdemes-e ezzel foglalkoznia. De ha nem is megy neki az írás, ugyanúgy jogosult arra, hogy ezzel foglalkozzon. Soha, senkinek nem lenne szabad olyat mondania a másiknak, hogy zárja be az oldalát. Senkinek nincs ehhez joga, és sajnálatos módon túl sok potenciálisan tehetséges kezdőt tántorítanak el az ilyen kritikák. 

Ha még kifejezetten gyenge is a történet, akkor is meg kell válogatnunk a szavainkat, mert mint már említettem, ez lenne a cél: tanulni és tanulni. Ennek az egésznek egymás segítésén kellene alapulnia, nem pedig azon, hogy valaki kiélje a kisebbségi komplexusát másokon. Annyira elszomorító olvasni az egymást bántó bejegyzéseket, amikben bekezdésenként legalább tíz, gondosan válogatott szavakból összeállított káromkodáslánc kap helyet. Ennél a pontnál meg is szeretném jegyezni, hogy én nem megbántani szeretnék másokat, pusztán ráébreszteni a blogger közösséget, hogy ennek nem így kellene működnie. 

Persze, magyarázhatok én, hogy ez így nem jó, az úgy nem jó, ha nem mondok semmi érdemlegeset, teljesen értelmetlen az egész. A mostani a cikkeink is többnyire a segítségnyújtásról szólnak, miközben rávilágítunk a legnagyobb és leggyakoribb bakikra, amiknek nincs helye egy igényes, jól működő blogon. Éppen ezért néhány rövidke pontba szedném nektek a – szerintem – jó kritika alapkövetelményeit.

Segítség
Ha tényleg, komolyan ezzel szeretnél foglalkozni, akkor mindenekelőtt építő jelleggel végezd el a munkát. Segítsük egymást, nyújtsd oda a kezed, ha valakinek szüksége van rá, ahelyett, hogy végleg elvennéd tőle a lehetőséget a gyakorlástól. Mert normális körülmények között ez lenne a normális, nem pedig az, hogy gusztustalan módon szidják egymást az emberek. 

Tisztelet
Mindig legyél tapintatos, és vedd figyelembe, hogy az általad véleményezett sorok mögött egy valódi, érző emberi lény áll, nem pedig egy boxzsák, amit szabadon ütlegelhetsz, ha éppen úgy esik jól. 

Objektivitás
Bármennyire is egy szubjektív műfajról beszélünk, vizsgáld meg különböző szempontokból, és próbálj meg tárgyilagos lenni. Ne csak annyiból álljon a kritika, hogy tetszik vagy nem. Vizsgáld meg a művet az összes lehetséges aspektusból, keresd meg benne az értéket, a hibákat, nézd át az alapokat, a kidolgozottságot, a részleteket, és csak ezután következzen a te saját benyomásod a tartalomról. Ha egy barátod blogjáról írsz, akkor se legyél teljes mértékben elfogult. Az emberi kapcsolatok az őszinteségen és az elfogadáson alapulnak, a hibákat beleértve. Ha az illető megharagszik rád a véleményed miatt, az valójában nem is igazi barát.

Alapok és kutatómunka
Fontos, hogyha elvállalsz egy kritikát, tudd, miről írsz. Ha fanfictionről van szó, és nem vagy otthon annyira az adott világban (pl. Marvel, DC, Doctor Who, Teen Wolf, stb.), mindenképpen nézz utána az alapoknak. Bár én ilyenkor azt szoktam mondani, hogy ha egyáltalán nem vagy jártas a témában, és nem is érdekel, akkor ne kezdj neki a kritikának, mert lehet, hogy ami neked hülyeségnek tűnik, az abban a kitalált Univerzumban teljesen rendben van. Csak akkor ülj neki a dolognak, ha nagyjából tisztában vagy a történések alapjával. Persze az író megmagyarázhatja a miértek nagy részét, de nagy előny, ha nem teljesen tudatlanul látsz neki az olvasásnak. 

Türelem
Soha ne hagyd abba a történetet a felénél, mert sosem tudhatod, mi jön. Mi történik, ha a legvégén derül ki a tanulság, ott jön át a mondanivaló? Vagy ha egy nagyon kezdő blogger(ina) egészen nagy fejlődésen megy keresztül, de te lemaradsz róla? Hogyan lehetne így egy művet kritizálni? Ha rábólintottál arra, hogy megírod, akkor ne végezz félmunkát, igenis vedd rá magad, és ülj le, hogy elolvasd. Ez így korrekt.

Most pedig, ha már itt tartunk, megragadnám az alkalmat arra, hogy elbúcsúzzak tőletek a következő általam írt cikkig, megköszönve annak, aki végigolvasta az irományomat. Remélem, tudtam segíteni, és néhányan ráébrednek arra, hogy lehetne ezt másképp is csinálni. 

Köszönöm a figyelmet és türelmet,
Faith

Úgy vettem észre, hogy amióta elkezdtük a Blog Rovatot, azóta jönnek az újabb és újabb ötletek (amik nélkülünk nem jöttek volna létre). Szeretném megjegyezni, hogy attól, hogy lemásolod a Blog Rovat témáját, kinézetét (valamilyen szinten, mert ez teljesen saját kódolás és nem egy design-oldalról összeszedett), bejegyzéseit, sőt, még a novellaíró versenyt is, nem leszel egyedi. Ezt muszáj elmondanom, mert nagyon zavar, hogy azóta, amióta elkezdtük ezt az egészet, egyre több a Blogmagazin, akarom mondani az olyan témájú lap, mint a miénk. Nem fogok most lapokat megnevezni, sem belinkelni, remélem, eljut azokhoz az emberkékhez, akiknek címezve lett ez a kis bejegyzés.

Igazából teljesen ki vagyok akadva, hogy ennyire nincs egyénisége/egyéni ötlete pár embernek. Mert hiába próbálja lehozni a mi lapunknak a formáját, a cikkeinket nem másolhatja le, ha mégis, akkor (mivel az egyik g-portálos oldal), szólok a gépháznak, és búcsút mondhat az oldalnak. Csak hogy tisztázzuk a dolgokat.

Ezzel nem szándékoztam senkit sem megbántani, csak már nagyon kikívánkozott belőlem ez a dolog.

Üdv: Blog Rovat szerkesztőség

Bizonyára egyik kedves blogoló sem úgy kezdte az írást, hogy egy nyelvtanzsenit meghazudtoló módon egy mondatába se csempészett el helyesírási hibákat. És abban is biztos vagyok, hogy maga az írás rengeteget segített abban, hogy ezeknek száma csökkenjen. Vannak azonban olyanok, akik fittyet hánynak a legalapvetőbb szabályokra, és előszeretettel rejtenek el hibákat fogalmazásaikban. És itt most nem csak a helyesírásról van szó. Nézzük csak. Mik is azok, amik a leggyakrabban előfordulnak egy adott blogban?

1. A legfőbb ellenségek; Az igekötők
Gonosz kis jószágok ezek. Nem is igen szabad őket simogatni, hozzájuk kapcsolni az igéket, mert a végén gondolnak egyet, és megharapják. Legrosszabb esetben az ártatlan írók klaviatúrán kopogtató ujjacskáit. Igaz, egy tanulmány azt állítja, hogy egy kisgyerek ujja visszanő, azonban ujjlenyomat nélkül, tehát a rablásoknál is remekül alkalmazható ez a rendellenesség, de úgy gondolom, nem érdemes megkockáztatni, hogy akár véletlenül is hozzákössük az igekötőt az igékhez. Meg aztán ez a kisgyerekes dolog is elég megbízhatatlan forrásokból származik - gondolja egy író, kinek gyakori szokása ezt elrontani. De megnyugtatlak benneteket, ilyen nem fog történni. Az igekötők, bármilyen makacsak is, valójában nagyon szeretnek az igékhez hozzákapcsolva lenni. Fogjátok fel úgy, hogy szerelmesek! Ugye, sokkal barátságosabb így a negyedikes nyelvtan?c:

2. Írásjelek helytelen használata
Te jó Isten, hogy ez engem mennyire tud idegesíteni! Sokan még akkor is felkiáltójelet tesznek egy mondat végére, mikor az nyilvánvalóan kijelentés. Sok chatpartneremmel is előfordul ez a hiba, és egyszerűen késztetést érzek arra, hogy rászóljak. Hadd szemléltessem egy enyhén primitív, de legalább érthető példán keresztül: ,,Képzeld! Tegnap voltam a boltban! Sikerült megvennem a Helyesírás kézikönyvét, az ajánlatodra! Már a felével sikerült is végeznem!” Ez esetben jogos a kérdés, hogy milyen nyelvű kézikönyvet vásárolt a kedves személy. Ezen mondatok szinte mindegyike kijelentés, kivétel az első szócskát. Ennyire azért ne legyél izgatott, mert megrémülök!:c
 

3. Tőmondatok tömkelege
Most, hogy bemutattam nektek csodás tehetségem az allegóriához, hadd idegeskedjem ki magam ezzel kapcsolatban! A kezdő írónövendékeknél igencsak gyakori hiba az, hogy nem képesek egy megnyomorodott vesszővel elválasztani két mondatrészt. Nem. Mindenképp pontot kell oda tenni, mert az sokkal kisebb és aranyosabb. Szerintem nem aranyos. Szerintem az is egy olyan gonosz kis szerzet, mint az igekötők. Jó, persze néha illik tőmondatokkal is tarkítani a fogalmazást, de ha az egész azokból áll, az úgy rendkívül monotonná és szaggatottá teszi. Nem kell átesni a ló túlsó oldalára sem, persze, semmiből. Az a legjobb, ha az olvasás minél gördülékenyebb, minél dallamosabb. Ebben semmi dallamosság nincs: ,,Tegnap esett a hó. Fehér hó. A hó jó cucc. Fehér. Hó. Hull a hó. Hullajó. Hullahoppkarika.” (elnézést, kissé elragadott a hév. Kezdi tönkretenni az agysejtjeimet a gondolat, hogy mindjárt itt az iskola) Olyanok ezek a mondatok, mintha lendületesen nekiindulnál egy úton, de mindig meg kéne torpannod. Idegesítő.

4. Bekezdések hada vagy teljes hiánya
Ez nem egy túl gyakori hiba, de nem nehéz találkozni vele. Sokan teljesen indokolatlanul nyomkodják az Entert, mint én a hangosítógombot a telefonomon, mikor fülesen zenét hallgatok. Komolyan, azt még az utca másik feléből is lehet hallani. Egy üvegfal mögött, és még a hangszigetelő függöny is elé van húzva, mely Dancsó Péter egyik videójában szerepelt. 
Vissatérve a bekezdésekre, nem kell teletömni velük az egész blogot. Persze, egy új gondolatmenethez elengedhetetlen feltétel, de minden második mondat után szükséges? Nem hiszem. Nyilván engem az is idegesít - hiszen minden idegesít, gondolom feltűnt már -, ha valaki szinte sosem kezd új bekezdést. Teljesen összeolvadnak a sorok, és egyszerűen lusta leszek kibogozni, hogy éppen mi is folyik az adott sztoriban, így inkább egészen egyszerűen bezárom az oldalt. Igen, a bekezdések nagyban megkönnyítik az átláthatóságot az olvasó számára.

5. Vesszőhibák
Ezt a pontot azért hagytam a végére, mert ez sajnos nálam is gyakran előfordul. De persze tisztában vagyok olyan alapvető szabályokkal, hogy a ,,hogy” elé elengedhetetlen kellé ez a kis vonalka. Hiszen ismeritek a mondást... Vessző nélkül hogyozni nem lehet!” Ha nem ismertétek, és esetleg gyakran elrontjátok, akkor segítségetekre lesz. Nekem főként azzal van a problémám, hogy felesleges helyekre csempészem a vesszőt. Lehagyni ritkán szoktam, sőt, attól szerintem nem kell félnem, hogy ez bármikor is előfordul. Ahhoz túl ügyes vagyok. *ego* Viszont most már egyre jobban odafigyelek, hogy nem minden második szónál mosolyog a vonalacska, hanem csak akkor, hogyha egy új gondolatot kötünk a mondatrészünkhöz, amely elé egy tőmondatmániás inkább pontot rakna. De most nem fogok itt nektek nyelvtanóraszerűen prédikálni, nyolcadikban ezt részletesen tanítják. 
Kivétel van, de ez esetben tisztelet nincs.

Persze még számtalan hiba előfordul a blogos világban, amely a helytelen írásképet tükrözi, de nekem perpillanat ez az öt jutott eszembe, amik fel is szoktak bosszantani. Nektek mik a gyakori hibáitok ezzel a témával kapcsolatban? Osszátok meg velem hozzászólásban, komolyan érdekel!u^u

További jó blogolást! Fujimi

Ha valaki rajong valamiért, azt nagyon sok féle módon ki tudja fejezni. Van, aki koncertekre jár, vagy épp a banda zenéjét hallgatja, vagy a színész filmjeit nézi, és van, aki fanfictiont ír.
A fanfiction középpontjában az a személy, vagy csapat áll, akiért rajong az író.

A ROSSZ fanfiction általában ott kezdődik, hogy egy fiatal hölgyemény halálosan beleszeret például Harry Styles-ba, és hogy kiélje magát, leírja a vágyait egy blogba, amit a lehető legsablonosabb módon tesz meg: A fő karakter, akit általában önmagáról mintáz az író, Londonba költözik, ahol véletlenül kiderül, hogy az új szomszéd maga Harry, akinek sütit visz, aztán 2 rész alatt összeházasodnak, családot alapítanak és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Ez nem más, csupán kislányos vágyak kitombolása, és másokra zúdítása. Sokan megelégelték már a bloggerek és bloggerinák között ezeket a sablonokat, mivel több száz van belőlük a neten, és az alkotók lelkesen osztogatják is, ami szörnyen idegesítő tud lenni. Ebből a felindulásból készítettek sokan paródiablogokat, amik divattá váltak, és rendkívüli nézettségnek örvendenek. Itt sem sokkal jobb a helyzet, ebben a műfajban is túlnyomó réteg az igénytelen, megalázó mű, ami gyakran nem is humoros. Szerencsére találkoztam valóban vicces paródiával, ami pontosan a fentebb említett történetet figurázza ki, remek helyesírással, és ütős poénokkal.
De térjünk vissza a fanfictionre: A rajongó kislány még nem fogja fel, hogy nem feltétlenül kötelező megosztani a vágyait az internetet, mégis megteszi, mert éppen ezt érzi jónak elvetemült fan korszakában. Pár év múlva, mikor elhagyja ezt, és már egészséges körülmények között kedvel egy bandát, és nem sír azért éjszakánként, mert a(z) One Direction egyik tagja sem tudja róla, hogy létezik, iszonyúan kínos tud lenni, ha kitudódik, hogy ezt a blogot bizony ő alkotta, még tizenkét évesen. Sokkal előnyösebb lenne, ha ezek a gyerekek inkább a Word-öt nyitnák meg szerelmes fellángolásukban, nem pedig a Blogspotot. 
Hála az égnek, a túl érzelmes, igénytelen ömlengések mellett bőven adódnak igényes, fantasztikus fanfictionök, ami többnyire azért születik, mert valaki rajong valamiért, és kiélve kreativitását, beleképzeli kedvenc karakterét egy új környezetbe, és megpróbálja saját meglátása szerint leírni annak gondolatait. Biztos van ilyen is One Direction változatban, de Én még nem igazán találkoztam hasonlóval, mert úgy gondolom, hogy színvonalas történetet színvonalas dolgokról lehet írni, mint például Marvel karakterek, vagy régi mesék újragondolása, esetleg könyvek, vagy filmek. Egy fanfiction akkor jó, ha nem csöpög belőle a rajongás, igényesen van megírva, normális helyesírással, és az illető időt is tölt vele, nem csak a ’szerelmét’ próbálja valahova kiönteni. A cikkben leírtak mind a személyes véleményem, nem tény. Köszönöm, hogy szántál rám időt, további szép napot!
QuinnLinette